A skizofrénia hosszú távú lefolyása
Luc Ciompi:
A felismerés a szenvedésből, fájdalomból ered
A skizofrénia rejtélye
A három fázisú lefolyásmodell
SZERETET, MELY ELŐRE VISZ
Előadásomat a választott cím magyarázatával szeretném kezdeni, mely magyarázat „A gondolkodás érzelmi alapjai” című könyvemből való. E szerint a szenvedés, a feszültség, a konfliktus, az ellentmondás, vagyis minden, ami bennünket érzelmileg érint, meghatározó jellegű az új összefüggések felismerésében, belátásában és megértésében. Véleményem szerint nincs gondolkodás emocionális érintettség nélkül. Az érzelmek nem csupán kísérőjelenségei a gondolkodásnak, hanem tulajdonképpeni szervezői, integrálói és motorjai.
Könyven egyik alfejezetének címe ez: „Az eredményes gondolkodás örömmel jár”. Valamely probléma megoldása révén kivezető utat találni egy feszültséggel terhes állapotból örömet okoz. A megoldás feletti örömet kedvetlenség, a konfliktus kiváltotta feszültség ellentmondásos érzése előzi meg, amelyek szenvedést okoznak. Ezek az érzelmi aspektusok a tudományos és az absztrakt gondolkodásnak is meghatározó kísérői. Ebben az általános értelemben én egyenesen úgy vélem, hogy minden felismerés és minden tudás végső soron a szenvedésből ered.
A skizofrénia rejtélye véleményem szerint az egész orvostudományban a legnagyobb megoldatlan rejtély. A megbetegedés okait ismerjük, bizonyosan ismerjük a genetikai, pszichoszociális és organikus faktorokat, de az okot nem ismerjük.
A skizofrén pszichózisok megjelenési formái olyannyira változatosak, hogy problematikusnak tűnik, vajon egyazon betegségről beszélhetünk-e. Nem tudunk megbízható prognózisokat felállítani. Következésképp még a terápiát sem sikerülhetett megtalálni. Ez természetesen valamennyi érintettnek – a betegeknek, a hozzátartozóknak, gondozóknak és a tudósoknak – a fő problémája. Ezen rejtély megoldatlansága olyan tartós feszültséget eredményez, amely egyrészt szenvedést okoz, másrészt – és bár ez provokatívan hangzik – mégis értékes. E mögött a rejtély mögött a világ és az emberiség legmélyebb titkai rejtőznek.
Mi az ember, mi a psziché, mi a szellem, mi az agy? Ha a géntechnológia hatalmas kutatási területét tekintjük, a nemtudásnak ez a mennyisége megóv a túl merész kísérletektől. Én a nemtudásnak ezt a felismerését az első, szinte paradox előnynek fogom fel.
A nemtudásból és a skizofrénia rejtélye okozta szenvedésből eredő második előnyként szeretném bemutatni az általam kidolgozott, úgynevezett „három fázisú lefolyásmodell”-t. E modell azon kísérleten alapszik, amelynek célja az volt, hogy a 60-as és 70-es években kereken 300 páciensen hosszú időn keresztül végzett vizsgálatok segítségével a betegség lefolyását 30-40 éven át rekonstruáljuk. Ez a vizsgálat szeretne segíteni abban, hogy a betegség keletkezési lehetőségeinek és lefolyásának rettentő sokféleségében rendet teremtsünk és a pszichózisokról alkotott komplex résztudást integrálhassuk. A három fázisú modellben elhelyezhető a ma ismert valamennyi betegségkiváltó ok és széles spektrumát nyújtja a terápiás célú beavatkozásoknak:
Mai tudásunk szerint van egyrészt egy biológiai-organikus faktorhalmaz (örökletes hajlam, terhességi ártalmak, születési traumák stb.), amely individuálisan – nagyon hozzájárulhat a betegség létrejöttéhez. Másrészt van egy pszichoszociális faktorhalmaz. A konfliktusos, ellentmondásokkal teli fejlődés a „vékonybőrű” embereket ennek megfelelően jobban megviseli, mint a robusztusakat. Ha ez a „vékonybőrűség” adott, az élet során adódó olyan megterhelések, amelyeket a többi ember könnyen elvisel (belépés a felnőttek világába, hivatásválasztás, partnerválasztás, lakhelyváltozás stb.) a betegség kialakulásához vezető faktorokká válhatnak, és ez elvezethet a pszichózis kibomlásához.
A gyógyulás esélyei – mint az ábra mutatja - széles skálán mozognak és a teljes gyógyulástól egészen a súlyosan krónikussá válásig terjednek.
Bármennyire is gazdag a gyógyító arzenál, az a fájdalmas igazság, hogy nincs biztos és teljesen hatékony terápia. Egy kicsit mindenkinek igaza van, a biológiai orientációjú pszichiáternek is és a pszichoanalitikusnak is és a szisztematikusnak is. Csodaterápia nem létezik. Minden terápiának, nem csak a gyógyszeresnek, megvannak a hatásai és a mellékhatásai.
Veszélyes lenne, ha „mindent vagy semmit” megoldásokkal próbálnánk meg kimenekülni ebből a zűrzavarból. Én az esélyt éppen az okok sokrétűségében látom. Ebben az ok halmazban minden egyes faktor lehetőséget ad a részleges megoldásra. Mire várunk tehát!
A tehetetlenség és a lassúság okozta szenvedés
Azzal a tehetetlenséggel összefüggésben, amelyet a betegek és hozzátartozóik, valamint a terapeuták gyakran éreznek, a káoszelmélettel szembeni bátorításként szeretném a pillangóeffektust felhozni.
A kiinduló kép a következő: a pillangó, aki szárnyaival Japánba kis szelőt kelt, Hawaiiban már orkánt válthat ki. A komplex rendszerekben (mint amilyenek a pszichikai megbetegedések is) egy egész kis ok hatalmas, előre nem látható hatásokat eredményezhet. Egy látszólag mellékes pozitív esemény, mint pl. egy hirtelen előálló bizalmi momentum a terapeuta kapcsolatban, vagy egy menedékre lelés a világban stb. kiterjedhet és a gyógyulás vezető faktorává válhat.
A pszichés megbetegedéseknél a gyógyulás nem látványos, hanem lassú. Ez természetesen szenvedéssel jár, de a lassúság sokkal többet ér a gyorsaságnál.
A természetben tapasztalható minden lassúváltozás, a hegyek eróziója, a nagykiterjedésű időjárás-változások a rendszert mélyrehatóan megváltoztatják. A lassan létrejövő tovább hat. A magam sok éves tapasztalata és a betegségek hosszú lefolyásának nyomon követése alapján csak megerősíthetem, hogy még a 12-20 éve fennálló betegségek is magukban hordozzák a gyógyulás lehetőségét.
Engedélyezzünk magunknak hibákat is!
A betegek, a hozzátartozók és gondozók, ha hibáznak, önkínzó kérdéseket szoktak feltenni maguknak: Nem kellett volna-e az egyik orvost a másikkal lecserélnem, az egyik intézménytől a másikhoz pártolnom? Nem kellett volna-e gyógyszereket cserélni vagy abbahagyatni a szedésüket? Nem kellett volna-e, azzal a pszichoterapeutával, akitől olyan sokat vártunk, még beszélni?
Utólag az ember természetesen mindig okosabb. Tévedni és hibázni szabad, csak az a fontos, hogy nyitottak maradjunk a tanulási folyamatra.
Értelmetlen-e a szenvedés?
Úgy vélem, nem – még akkor sem, ha mindig újra és újra kételkedünk, hogy van-e értelme annak a sok nehézségnek, amelyet ez a betegség okoz, és meríthetünk ebből valami pozitívumot.
Minden marginális jelenség értelmes, mivel kijelöli a határokat, megmutatja, hogy az adott irányba továbbhaladni téves. E sajátos csoport – mint a skizofrének és hozzátartozóik – a kívülállók számára tudatosítanak olyasmit, ami különben sohasem lenne számukra világos. A „vékonybőrűség”, az ellentmondások iránti érzékenység, a legkülönbözőbb nehézségekkel szemben megmutatkozó érzékelő-felfogó sajátságok, ha felfigyelnek rájuk, az egész társadalom számára mély jelentőséggel bírnak.
A szubjektív valóság, a saját világba való bezártság (amit Bleuer „autizmus”-ként jellemez) a pszichikailag beteg emberek olyan jelensége, amelyeket a többiek nagyon elidegenítőnek éreznek. Nézzünk csak egyszer mélyebben magunkba, rögtön felfedezhetjük, hogy mindannyian a saját külön világunkban élünk, mindenkinek önmaga a középpont, és annyira alapvetően nem is különbözünk a skizofrénektől, hanem éppen hogy tanulhatunk tőlük valamit önmagunkról Senki sem csak beteg még a súlyosan betegnek is van egy egészséges pontja.
Ha elfogadjuk ezt a belátást, a szenvedésből is fogunk tudni értelmet nyerni. Minden érzésnek, a „negatívoknak” is, a bánatnak, a dühnek, a szenvedésnek stb. mély értelme és fontos funkciója van (pl. határok kijelölése).
Természetesen a pozitív érzéseknek, a legtágabb értelemben a szeretetnek (Bleuer megható módon mindig az ő „kedves skizofrénjeiről” beszélt), mely minden kapcsolatot összefog, dominálnia kell. Nem 100% szeretet, nem is 90%, de 51% szükséges.